Földvárakon, barlangon át a célig
Miután kellően feltöltődtünk az Ali-réten, kezdjük el a mozgalom Királyetapját. Vágjunk át a Jaba-patak völgyén, forduljunk észak-keletnek és pár méter aszfaltkoptatás után váltsunk a 
jelzésre és folytassuk utunkat csodás cseres-tölgyesben. Az idilli hangulat azonban hamar tova fog szállni, hisz a túramozgalom legmeredekebb, legfickósabb emelkedője tornyosul előttünk, be kell vennünk a Böre-várat. Ezt a kapaszkodást garantáltan sokáig fogjátok emlegetni, bizony lesz ahol elkel vagy a túrabot, a gyökerek, vastagabb ágak segítsége. Aztán még az is elképzelhető, hogy lesz ahol négykézláb fogtok feljebb jutni. Viszont az adrenalin az egekbe fog szökni, mikor felértek és beléptek hazánk egyik leglátványosabb földvárába.
A látványos földvár csodaszép természeti környezetben a Jaba-patak fölé magasodó sűrűségben bújik meg, szinte észrevétlenül. Csak az igazán beavatottak találnak rá, a leírások túlnyomó része Ságvár területéhez sorolja. Ságvár a római korban fontos hadiutak kereszteződésében állt, így már akkor is erős várral rendelkezett, ami a 4. században elpusztult. A környékre vetődő honfoglaló eleink (Ság törzs) megbízást kaptak a környező települések felügyeletére. Ekkor építhették a közelben Böre várát is, melynek szerepéről nem sokat tudunk, valószínű a Fok és Koppány közt húzódó hadiút egyik állomása volt. 1864-ben Pesty Frigyes arról ír, hogy Bere várában lakott maga Koppány vezér is.
Ságváron a későbbiekben erős várat építettek, a török időkben sok csata színhelye volt, gazdag történelme egy másik történet, erről a későbbiekben lesz szó. A Böre (Bere)-várról jóformán semmit nem tudunk, a történészek ezeket a forrás nélküli erősségeket történelem nélküli várakként emlegetik, ezért nézzük meg a vár alatt egykor elterülő település rövid történetét.
Bére falu a történelem süllyesztőjében nyomtalanul tűnt el. Még tulajdon vagy földrajzi nevek sem őrzik emlékét. Az enyészetet egyetlen hatalmas építmény, a Böre-vár élte túl. Iratok először 1082-ben említik a falut Berey néven. Majd bő száz év múlva említenek egy Kisberey nevű települést párhuzamosan a már létező faluval. Valószínűleg a két településrész egyesült, mert 1435-ben már csak Bérét említik. Legutolsó említése 1536-ra datálódik, akkortól sehol nem említik többé. A falu és a vár tulajdonosai közt említhetjük az Ugaliakat, a Batthyányiakat, az esztergomi káptalant és a szentgáloskéri Berei családot.
Mint már említettem, az első várat valószínűleg a Honfoglalást követően építették meg a Jaba-patak völgyében a Szent László hegy egyik északi hegyhátán. A keskeny, helyenként pár méter széles gerinc két oldala rendkívül meredek. A keskeny tető lejt a patak völgye felé, északon és délen egy-egy sáncárokkal vágták át a dombtetőt. Majd mindkét végére egy keskeny, magas földbástya került. A vár közepén két magaslat van melyek egymástól árokkal vannak elválasztva. Az egész várat sánccal vették körül, területe 150X57 m volt.
A földvár kevés megmaradt emléke alapján a szakemberek az ország leglátványosabb földvárai közé sorolják. Sajnos a történelem viharai és a későbbi emberek mohósága (kincskeresés) alaposan elpusztították a várat, illetve a nyomait. Az előkerült csekély lelet azt bizonyítja, hogy állandóan lakott hely lehetett, a szerte- széjjel található kődarabok pedig arról árulkodnak, hogy valamiféle kőépület is állhatott a vár központi részén. Ez a vár tényleg bevehetetlennek tűnik. Kár, hogy keveset tudunk róla. Mivel a várban nem volt kút, ezért a vizet a közeli Jaba- patakból hordták. Nem irigylem azokat az embereket, akik ide felcipelték a teli vödröket.
Miután megkerestük az igazolókódokat, járjuk végig a földvárat, majd miután elhagyjuk a jelzéseket, folytassuk a vándorlást jelzetlen, jól járható ösvényeken, szekérutakon a Szent László- hegy gerincén. Elérve a S sáv és P+ jelzéseket, kövessük azokat látványos mélyútban a 288 m magas Flóra-hegyen álló geodéziai toronyig. A torony tövéből is csodás panoráma tárul elénk, de az igazi csoda a torony tetején vár a bátrabbakra. Ugyanis ezek a geodéziai mérőtornyok elég elhagyatott állapotban vannak, látogatásuk tilalmára öles betűk figyelmeztetnek. Az igazán bátrak azonban fittyet hánynak erre és beveszik a tornyokat, ahonnét általában fenséges panoráma tárul eléjük. Itt nyílik ki igazán előttünk Külső-Somogy.
A „kilátóteraszról” 360 fokos körpanoráma tárul elénk. A Balaton teljes medencéje feltűnik a szemünk előtt, mögötte a Balaton-felvidék hegyei, tűzhányói sorakoznak. A Bakony hullámzó vonulata is elkényeztet bennünket, de rossznyelvek szerint az igazán szerencséseknek még a Schneeberg hósipkája is felcsillan. Délre pedig a hullámzó Külső-somogyi dombokon túl a Zselic és a Mecsek csúcsai tűnnek fel, a szerencsések pedig még a közelebbi horvát hegyeket is felfedezhetik.
A toronytól pár lépés megtétele után a Fogadalmi Kereszthez érkezünk. Az első fakeresztet Lulla legmagasabb pontján, az 1928-as a Lullai-Szőlőhegyet ért pusztító jégeső első évfordulóján állíttatta az akkori tabi káplán. Az elkorhadt fakereszt helyén 1978-ban helybeliek új kőtalapzatot készítettek, a kovácsoltvas kereszt pedig az egykori tabi templomtorony felújított keresztje. A márványtáblán az alábbi áldás olvasható: „Ember, segítsen ez a kereszt az üdvösség útján!”
Ereszkedés közben a 
jelzések bevezetnek a Vesszöllősi-erdő cseres-tölgyesébe, rögtön az erdő elején azonban egy hatalmas, magányos feketefenyő mellé érve érdemes azt alaposan is szemügyre venni. Az erdőben egykori települések nyomát láthatjuk a Klastromtető környékén, ha időnk engedi érdemes felfedezni ezeket. A völgyből kikapaszkodva és elérve a gerincet a PL jelzésre váltunk és meglátogatjuk az erdőben megbúvó alig ismert földvárat, a Kási-várat.
Bár Nyim környékén már avarok, rómaiak is éltek, de a falu sohasem volt jelentős lakosságú település, legtöbben a XIX. sz. vége felé éltek, jelenleg 200 fő körüli a lakossága . Észak-Somogyban dombok közé ékelődve található. Első okleveles említése 1193-ból Nyin néven fordul elő, majd 1229-ben III. Endre említi meg egy megerősítő oklevélben. Az uralkodók rövidebb-hosszabb időszakokra hol a hű nagyuraknak, hol az egyháznak adományozták a kiváló szőlőtermő területet. Az oszmán hódítás idején a falu elpusztult és csak az 1770-es évek utolsó harmadában jelennek meg újra telepesek.
A környék egyetlen nevezetessége a Kási-várrom, a községtől kb. 3 km-re található a Nyim -patak völgyében, a 245 m magas Nagy-hegyen. A valószínűleg mesterségesen kialakított, meredek oldalfalú dombon álló ovális alaprajzú vár kb. 29X21 m-es. Alatta kettős árok és sáncrendszer fut, minek köszönhetően a vár teljes területe eléri a fél hektárt. A rendkívüli földrajzi fekvése kitűnő védelmi lehetőségként szolgált, meredek falai szinte bevehetetlenek voltak.
Építtetője ismeretlen, valószínűleg az Árpád-korban készült és az alatta elterülő egykori Kás falu lakóit védelmezte. A pici falut először 1229-ben említik, de a vár valószínűleg már az előző évszázadban is állt. A környék gazdái a székesfehérvári püspökség és a Csák nemzettség dudari ágából kerültek ki. A vár ismert írásos említése először és utoljára is 1424-ből datálódik, amikor is “monsNagheg” (Nagyhegyen) lévő alakban említik.
A török hódoltság idején a közeli kisebb török kézen lévő várak (Foki, Endrédi) nem nyújtottak védelmet a portyázó végváriak ellen, ezért a török várépítésbe kezdett. Érdekes módon nem a jól védhető Kási-várat erősítette meg, hanem Ságváron kezdett várépítésbe. E döntésben valószínűleg a vár kicsi alapterülete és ezért csekély hadászati jelentősége jelentős szerepet kapott. A település és a vár pusztulásnak indult és a török defterek már 1565-ben pusztaként említik.
A környék sűrű erdei kiváló búvóhelyül szolgáltak a XIX. sz.-ban a szegénylegényekből betyárrá válóknak. A környéken a híres Somogyi-betyárok közül a Patkó testvérek bujkáltak és itt is lőtték meg őket, Patkó Pista sírja is a környéken található (Bábonymegyer).
A várnál először 2013-ban a kerületvezető erdész, Papp Árpád állított információs táblát, ahova egy vendégkönyvet is elhelyezett. Szomorúan láttuk, hogy ezt a táblát és vendégkönyvet legutolsó látogatásunk óta eltüntették és a helyére egy egyen SEFAG-os tábla került. Legalább a vendégkönyvet meghagyhatták volna, hisz ez egy unikum volt.
Sokat agyaltunk hova tegyük az igazolókódokat és végül úgy döntöttünk, hogy a belső várban helyezzük el őket. Ehhez azonban meg kell másszátok a rendkívül meredek várfalakat! Ha megvannak a kódok és a várat is megismertétek, a külső vársáncot észak, észak-keleti jelzetlen ösvényen hagyjátok el. Használjátok az ajánlott tracket!
Vadregényes úton ereszkedünk le a Nyimi-patak völgyébe, ahonnét tartva az eddigi útirányt, jelzetlen utakon vonulunk a Landor-hegy gerincének irányába. A gerincet a P+ jelzésnél kell elérnünk és forduljunk keletnek. Mélyutakon, kerítés mellett haladunk kb. 800 m-t, itt figyeljetek, mert egy alig észrevehető ösvényre kell váltani északi irányba. Ha megtaláltátok a letérést, akkor egy zord, vadregényes völgyben, vízmosásban fogtok ereszkedni hosszú métereken át a S sáv jelzésig.
Erős, rövid emelkedők, szőlők, pincék közt még egy kis balatoni panoráma és máris a Bújó-liknál álltok, amely fényképes igazolópont is egyben. Romantikus átkelés a barlangon és egy hosszú ereszkedés vár rátok. Mélyútban éritek el a Jaba-patak hídját és máris Ságváron vagytok, közel a célhoz.
A Bújó-lik Ságvár egyik nevezetes pontja, amelynek történetéről nem találunk írott anyagot, csak a szájhagyományra hagyatkozhatunk. A Bujó-lik egy egyre rövidülő alagút, amely a Landor-hegyen található. Hossza 21,6 m, szélessége 2 m körüli, magassága átlagosan 1,75 m mely az omladozó bejáratoknál alacsonyabb. Hossza és magassága az idők folyamán lassan csökken, egykor olyan magas volt, hogy lovaskocsival is közlekedtek benne, létrejötte 1830-32 közé tehető.
Régészeti leletek bizonyítják, hogy Ságvár területén már a kőkorszakban is települések voltak. A gravetti kultúra idején, mely a jégkorszak vége felé volt, egy rénszarvas csapat élt itt, ennek nyomát 1930 környékén tárták fel. Oklevelek tanúsága szerint az első település kelta eredetű volt, Tricciana alakban volt ismert. A római birodalom korában fontos hadiutak haladtak el a nagybirtok központ besorolású településen. Többek közt itt haladt el a birodalom egyik fő hadiútja, mely Sophianae-t kötötte össze Arrabonával. Jelentősége a birodalom késői szakaszában nőtt meg, ekkor a betörő barbár hordák ellen castrummá, erőddé fejlesztik. A várfal több mint 1 km hosszú és 2,5 m széles volt. Ebből ma csak pár méternyi látszik a Református templom mellett. Ugyancsak itt látható a Tömlőc-hegy mélyéből előkerült kőszarkofág is.
A IV. sz. végén leégett az erőd, a rómaiakat hunok, szlávok váltották. A Honfoglaláskor a Ság-törzs szálláshelye lett, ők vették be magukat a romfalak közé. Oklevelekben ezentúl Tricciana Ság alakban szerepel. A középkorban a falut birtokolta a Pannonhalmi apátság, Álmos herceg, majd a dömösi monostor. 1211-es iratokban már azt olvashatjuk, hogy a Tihanyi apátság gyakorolja a kegyúri jogokat. 1431-től a székesfehérvári őrkanonok, majd a johannita lovagrend a birtokos. Szinte követhetetlen a tulajdonosok száma, vára miatt hamar török kézre kerül, az endrédi nahiéhoz tartozik.
Vára okán sok harc színhelye, a Tömlőc-hegyen a törökök egyik jelentős magyarországi börtöne volt. Az oszmánok kiűzése után a lakosság visszatért a várfalak közé, több templomot építenek, melyekből ma a református templom és a Munkás Szent József római katolikus templom áll még. Jelentős szerepet játszott a falu környéke az 1848-as szabadságharc Sió menti harcaiban is. Vára sajnos teljesen elpusztult, a helybeliek köveit építőanyagként széthordták.
Utolsó igazolókódjainkat a református templom melletti Romkert környékén találjátok. Ha begyűjtöttétek őket, nincs más hátra, mint beküldeni és várni a postást a jól megérdemelt jelvénnyel.